Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Szemüveglencsék

A szemüveglencse mindig a szemüveg legfontosabb része volt és az is marad. A keret lehet bármilyen színű, formájú, kerülhet bármilyen sokba, ha a lencse nem megfelelő minőségű, akkor a szemüveg többet árt, mint használ. A szemüveglencsék legbonyolultabb és legfontosabb érzékszervünk hibáit igyekszenek korrigálni. Ennek megfelelően a laikus ember számára elképzelhetetlenül sokféle és összetett lencse létezik. A szemüveglencse gyártás technológiája az elmúlt évtizedben ugrásszerűen fejlődött. A mai lencsekínálatban sokszor még a szakember is nehezen igazodik el, olyan sokféle anyag, bevonat, típus található a kínálatban.

 

A LENCSÉK TIPUSAI

A szemüveglencsék lehetnek viszonylag egyszerűek, de akár rendkívül bonyolult, jelentős kutatóbázist és szuperszámítógépeket igénylő, évekig tartó fejlesztések végtermékei is (progresszív lencsék). Az alábbiakban röviden ismertetem a lencsetípusok legfontosabb tulajdonságait.
  A tipusok közötti különbség megtekintéséhez kattints a képre!

 

 

Egyfókuszú lencsék

Az egyfókuszú lencse a legegyszerűbb típus, ami egy bizonyos dioptriával készül. Minél nagyobb a lencse dioptriája, annál erősebbnek nevezzük. Az egyfókuszú lencsékkel vagy csak távolra, vagy csak közelre (olvasásra) használható szemüveg készíthető. Tehát az egyfókuszú lencsével készült olvasószemüveggel csak az olvasnivalót látjuk, de le kell vennünk azt, ha távolra tekintünk.


Progresszív lencsék

A progresszív lencsék a legkorszerűbb és legbonyolultabb típusú lencsék, a szemüveglencse kutatás és gyártás csúcsát jelentik. A korábban széles körben használt bifokális lencsék kiváltására fejlesztették ki őket.
Az ilyen lencséket úgy képzelhetjük el, mintha két eltérő dioptriájú lencséből lennének összeállítva, de a bifokális lencsékkel szemben az összeillesztés teljesen láthatatlan.

A kétféle lencsedioptria célja, hogy egy szemüveggel távolra és közelre (olvasáshoz), sőt a köztes távolságokra is jól lássunk. A lencse felső részén alakítják ki a távolra nézéshez megfelelő dioptriát, alsó részén pedig az olvasáshoz szükséges dioptriát. A távoli és közeli dioptria között folyamatosan (progresszíven) változik a dioptria értéke.

A progresszív lencsék családján belül léteznek még a "munkaszemüveg" elnevezésű lencsék. Ezek olyan speciális progresszív jellegű lencsék, amelyeket nem általános viselésre, hanem asztalnál végzett munkához és szabadidős tevékenységhez fejlesztettek ki. Ilyen típusú szemüveggel az olvasó távolságtól - lencsetípustól függően - 1,5-3 méterig terjedő tartományban látjuk a tárgyakat tökéletesen élesen.

A progresszív lencsék nem csak szebbek, mint a bifokális lencsék, de viselésük is sokkal komfortosabb, a két dioptriaérték közötti ugrás hiánya miatt. Ugyanakkor előfordul, hogy megszokásuk néhány hét türelmet igényel.


Bifokális lencsék
Az ilyen lencséket úgy képzelhetjük el, mintha két eltérő dioptriájú lencséből lennének összeállítva. A kétféle lencsedioptria célja, hogy egy szemüveggel távolra és közelre (olvasáshoz), sőt a köztes távolságokra is jól lássunk.
A lencse felső részén alakítják ki a távolra nézéshez megfelelő dioptriát, alsó részén pedig az olvasáshoz szükséges dioptriát. A két lencserészt jól megfigyelhetjük, mert a szemüveglencsén belül, az alsó részen éles körvonallal határolt eltérő dioptriájú rész látható. Ez a látható választóvonal a használat során kényelmetlen lehet és viselője életkoráról is árulkodik

 

 

A kontaktlencse története
A kontaktlencséhez kapcsolódó első feljegyzések egészen Leonardo da Vinci-ig vezethetők vissza. 1508-ban ő vázolt fel egy olyan lencsét, mely a szemre helyezve optikailag javítaná a látást.

300 évvel később egy angol csillagász, John Herschel készített feljegyzést egy olyan üveg alapanyagú kontaktlencséről, amely teljesen illeszkedett a szem formájához.

A szakirodalomban először az 1880-as években Fick zürichi és Kalt párizsi szemorvosok közöltek cikkeket a közvetlenül a szemre helyezhető látásjavító eszközről.

1887-ben FE. Muller illesztett egy páciensének kontaktlencsét (fúvott üvegből készült), mivel a páciensnek műtéti úton eltávolították a szemhéjait. A lencsének itt az volt a szerepe, hogy óvja a szemet és megvédje a kiszáradástól. A páciens 20 évig viselte ezt a kontaktlencsét.

1888-ban A. E. Fick készítette el az első kontaktlencsét, melyet tökéletes látáskorrekcióra tervezett. Ez egy scleral-is lencse volt 20-30 mm átmérővel és 1-2 mm vastagsággal. Ezek az üvegből készült scleral-is lencsék azonban sajnos igen gyakran okoztak különböző szembetegségeket (szaruhártya ödéma, homályos látás, diszkomfort érzet néhány órás viselet után).

1889-ben egy erősen rövidlátó medikus saját magának készített kontaktüveget.

A kezdeti próbálkozások csak néhány, a szemgolyó egész felszínét borító, üvegből készült kagylószerű eszközt jelentettek (kontakt kagylónak is hívták emiatt).
Az elkészítés bonyolult mintavétellel kezdődött, majd nehézkes üvegtechnikai eljárással folytatódott. Azonban amilyen nehéz volt elkészíteni és a viselést megszokni, olyan könnyű volt ripityára törni ezeket az ős-kontaktokat.

Fick és Kalt készítettek és illesztettek először olyan üveg kontaktlencsét, melynek elkészítéséhez egy speciális műszerrel megmérték a szaruhártya görbületét.

Magyarországon Dr. Dallos József foglalkozott elsőként kontaktológiával. Dr. Győrffy István folytatta a megkezdett munkát. 1939-ben ő készített a világon először az akkor feltalált törhetetlen anyagból kontaktkagylót. A II. Világháború előtti feszült nemzetközi helyzet okozta elzártság miatt sajnos csak a háború után derült ki, hogy amit Győrffy István doktor már előbb alkalmazott, azt némi késéssel Olbring amerikai optometrista is felismerte.
Így a plexiből (polymethyl methacrylate - PMMA) készült kagylókat a világ az ő nevéhez kapcsolja. (Az anyag a repülőgépgyártásban használt anyagból ered.)

Forradalmi változást hozott egy véletlenszerű felismerés. 1947-ben Kevin Touhy egy eltört kontakt kagyló kapcsán rájött arra, hogy a kis kerek középső rész a könnyfilmben úszkálva a szaruhártyáról nem esik le és a páciens jól lát vele. Ekkor született meg a mai értelemben vett kontaktlencse. Az 1970-es évek végéig széles körben alkalmazták a PMMA kontaktlencsét, de még ma is igen gyakran alkalmazzák.

A kemény kontaktlencsék egyeduralma az 1960-as években tört meg. A prágai Organikus Kémiai Intézetben Otto Wichterle professzor, valamint munkatársa Lim, 1960-ban egy új, addig ismeretlen szintetikus anyagot találtak fel, a hydroxyethyl methacrylate-ot (HEMA), amely a lágy kontaktlencse alapjául szolgál. A HEMA alapanyag jól vonzza magához a vizet, ezáltal a kontaktlencse lággyá és rugalmassá válik, miközben elegendő oxigént enged a szemhez. A legelső használható lágy kontaktlencsék végül is 1964-ben készültek el Prágában.

Az 1960-as években a Bausch & Lomb cég megvásárolta az alapanyaghoz és a gyártási technológiához kapcsolódó jogokat. 1971-ben a Bausch & Lomb volt az első kontaktlencse gyártó cég a világon, amely lágy kontaktlencsék gyártásával és forgalmazásával foglalkozott.

Azóta a különböző gyártók továbbfejlesztették az alapanyagot, valamint újabb és újabb gyártási technológiákat dolgoztak ki. Így ma már a napi cseréjű kontaktlencsék mellett megtalálhatók a kiterjesztett viselésű (1-7 nap a lencse eltávolítása és tisztítása nélkül), valamint a folyamatos viselésű (30 nap éjjel-nappal) kontaktlencsék is.